Második Évad: Tizenegyedik Rész

Kukuucs! Mivel igen kis rövidke rész lett ez ezért gondoltam felrakom még ma. Szerintem hétvégén nem lesz több rész aztán ez nálam sohasem biztos:D Remélem tetszik a rész és nem akadtok ki megint nagyon. Szeretés van <3 xoxoDestiny


-Maga?!- üvölt felénk egy öreg néni és Ben szeme kitágul- Jó lesz hogyha le állítja a húgát mert irtó hangos!- morog ránk mire Ben rám néz segélykérően.
-Emiatt jöttünk- nyögöm ki Ben pedig csak nézi az öreg nőt.
-Hát jó lenne elintézni végre a kis hölgyet! Négy évig nyugalom volt ebben a házban!- kiállt hátra nekünk míg elsétál a folyosón.
-Ez a néni jobb mint te vagy én. A botjával úgy tud verekedni hogy lehet fel kéne vennem kiképzőnek- forgatja meg szemeit Ben és megpróbálja kinyitni az ajtót. Meglepően nem sikerül neki ezért leguggol. Felemeli a lábtörlőt és körül néz alatta. Szemöldökét össze ráncolja majd felemeli az egészet és rázogatni kezdi. Érzem amint egyre idegesebb leszek és türelmetlenebb.
-Menj arrébb- mordulok rá mire feltekint rám és hátrább lép. Megállok az ajtó előtt majd rá rúgok a zár aljára. Ez is olyan dolog amit Jadetől tanultam. Az ajtó lassan és nyikordulva nyitódik ki és én hátra hőkölök.
-Mi van?- kérdezi Ben ijedten és mellém áll. Nem bírom feldolgozni a látványt. Ben is dermedten áll mellettem. Az ajtó előtt nyomtatott lapok széttépve, látom a képem és a többiekét is, színt úgy darabokban. A fogas leszakadva, egy asztal láb is hever a földön plusz üveg szilánkok. Félek beljebb vinni tekintetem de megteszem.
-Úristen- lehelem magam elé. Teljes káosz és vér. A szívem szinte leáll mégis hihetetlen ütemet diktál. Látom hogy az asztal darabokban van, itt-ott vér tapad rá, a polc leszakadva, a székek szanaszéjjel törve. A fal megrepedve pár helyen. Vér minden egyes tárgyon még ha kevés akkor is. Poharak, tányérok, szekrények. Minden. Ben lefehéredve nézi a hajlékot. Ő látta normális állapotban is én csak így. Lassan lépkedem be a házba reszketve. Nem akarok olyannal szembesülni hogy ő nem él. Nem támadhatták meg. Ezt ő csinálta, még is félek hátha halott. Be érek a nappaliba. Legalábbis annak hiszem. A kanapé feldöntve és az mögé nézve meglátom ahogy a földön ül és bámul ki a fejéből.
-Jade- lehelem magam elé mire megrebben a tekintete és felnéz rám. Azon nyomban felugrik a vértócsából és ijedten rám néz. Tekintetem végig vezetem karcolásokkal teli csupasz lábain. Vértől átázott hasán és biztos vagyok benne hogy háta is ilyen állapotban van. Szemügyre veszem nyakát amin teljesen kivehetőek a lila új nyomok majd meg akard szemem a kezein.
-Ne- nyögöm ki mire ő elsírja magát- Csak mond hogy nem- szelem át a szobát pár lépéssel és megragadom karjait. Kézfején szinte bőr sincs mégis alkarját szemlélem amik tele vannak vágásokkal és még most is folyik belőlük a vér apró csíkokban már-már megalvadva. Tele van vele az alkarja minden féle irányban és minden fajta mélységben. Szemmel tekintetét keresem és tudatosul bennem hogy újra elkezdte. Újra vagdossa magát és öngyilkos próbál lenni, miattam..

Nem bírok magammal, egyszerre vagyok csalódott, mérges, reménytelen, szomorú és egyszerűen le sokkolódtam ahogy nézem a kezeit. Érzem ahogy tekintetembe gyűlnek a könnyek és egyszerűen nekem fáj hogy ezt látom. Mindezt azért mert én hülyén azt feleltem neki hogy jobb lett volna ha meghal. Pedig dehogy lett volna jobb, szörnyű lett volna. Nem bírtam volna elviselni. Felnézek arcára újra ami ijedten pásztáz engem és látom amint szája remeg. Letekint a saját kezére majd újra rám mintha ő se hinné el amit tett majd újra rám néz és én csak megrázom a fejem.

-Én...te azt mondtad hogy...azt akartam hogy...miért vagy itt?- kérdezi értetlenül és tudom fel sem tűnik neki Ben jelenléte. Elengedem kezeit és magamhoz ölelem olyan szorosan mint még soha. Nem érdekel ha a sebei ez miatt fájni kezdenek, most nem. Aprót nyög én pedig csak nyakába temetem az arcom és az sem érdekel ha véres leszek.

-Annyira szeretlek- nyöszörgöm neki és érzem megdöbbenését- Ne tedd ezt könyörgöm- mondom neki halkan és érzem amint rázkódni kezd- Nem élném túl ha elveszítenélek- suttogom fülébe.

-Össze vérezlek- nyögi ki és válaszul még szorosabban húzom magamhoz. Kezei ügyetlenül érintik hátamat mintha ez lenne az első ölelése amit nem tud hogyan kellene csinálni. Érzem amint a vére átitatja fehér pólómat és ahogy csupasz bőrömhöz elér a vére még sem érdekel.

-Azért mondtam mert különben jobban beléd szeretek, de én nem bírom ki hogy így gyere haza hozzám, hogy még egyszer lent kelljen tartanom téged a fertőtlenítőben a kádban míg te vergődsz és ordítozol alattam. Nem bírom a tudatot hogy bármikor meghallhatsz. Nem akarlak így szeretni- teste rázkódik és érzem hogy ő is szorosan húz engem minél közelebb magához. Egyik kezem térd hajlatához rakom és minden szó nélkül felemelem. Nyakamba kapaszkodik és zokogva arcát mellkasomba fúrja.

-Hívd Liamet. Mond neki hogy legyen ott a magán orvos mire vissza érünk- hadarom Bennek és vállal meglököm hogy induljon ne pedig Jadeyt bámulja halálra váltan. Gyorsan indul meg lefele a lépcsőn ahogy én is. Előttem ér le míg én a karjaim közt viszem a halkan síró véres lányt. Ha megkérdezik mik az előnyei annak ha valaki bérgyilkos ez lenne az első amit felsorolnék. Sokkos állapotban is tesszük amit kell és nem időzünk sokat. Itt cipelem a nőt a kezem között akiért mindent megtennék és mégis távol tartanám magamtól legszívesebben de csak szedem a lépcsőket. Ben látja hogy a húga elvérzik újra a karjaim között de fut és már gondolkodik.
-Soha ne csináld ezt. Kérlek- nyögöm amíg a lépcsőn szaladok le vele.
-Azt mondtad jobb lett volna ha meghalok- szipogja és kezeivel pólómat szorítja. Akkor csinálja mikor nem akarja hogy elmenjek és mégis el akarna lökni. Tudom, ismerem.
-Soha nem gondoltam komolyan- mondom elcsukló hanggal és gyorsabban kezdem szedni a lépcsőket, szinte ugrálok le rajtuk míg azt nézem hova lépek nehogy elessünk.
-Nem akarok vissza menni, nem akarok semmit. Csak rakj le és hagyj itt- mondja kérlelő tekintettel.
-Még egyszer nem veszíthetlek el- jelentem komolyan és tovább szedem a lépcső fokokat. Háttal csapódok a bejárati ajtónak ami így kinyílik és ki viszem őt.
-Zayn...vége- mondja halkan mire megdermedek a járdán. Könnyes szemekkel néz fel rám és én egyszerűen csak nem tudok megszólalni. Soha nem szakítottunk. Egyértelmű volt hogy nem vagyunk együtt jelenleg de nem szakítottunk.
-Minek?- kérdezem kétségbe esetten.
-Ennek, mindennek- mondja és remegve kifújja a levegőt- Túl messzire mentünk el. A képembe vágtad hogy jobb lett volna ha meghalok- néz fel rám és kezével tolja el magát tőlem- Csak rakj le és éld az életed- suttogja sírva míg kezeivel küzd ellenem. Nézem hogy feszülnek meg az izmai és hogy keni össze vérével a pólómat de nem engedem el. Látom amint erőlködésére és keze megfeszülése miatt újra folyni kezd a vér sebeiből.
-Jade- nyögöm ki a nevét de nem tudok mit mondani. Ennél több nem megy.
-Mit Jade? Mit?!- kérdezi ingerülten míg felnéz rám újra- Azt hittem lehetünk még barátok ha már Perriet választottad, de nem. Még ismerősök se lehetünk. Tudom milyen míg elönt a sötétség és olyankor az ember reálisan, külső szemmel látja a dolgokat! Én tudom hogy te lelőttél és ezek után még cserben hagytál majd mondhatni megcsaltál de úgy tűnik én mégis jobban tudom uralni mert soha nem mondtam ki!- hangja felemelkedik de még nem ordibál. Kezével nagyot taszít rajtam és képtelen vagyok elengedni. Lába halkan ér földet de csípője után kapok és vissza rántom magamhoz.- Ha szívesebben látnál halottnak akkor most mit csinálsz Zayn?- kérdezi míg tekintetét enyémbe fúrja- Mert az volt az igazság. Akkor miért vagy itt? Minek kellett utánam jönnöd? Meghalnék ahogy akarod, mert meg fogok halni Zayn!- taszít mellkasomon de meg se mozdulok. Szóval ezt gondolja, végig ezt gondolta...jogosan. Hátba szúrtam és még úgy gondolkodtam hogy ő tehet róla pedig nem. Bennek igaza van. Mindent én okoztam, Jadenek igaza van. Halottként akartam látni. Akartam! De már nem! Én hülye vagyok, ő is tudja! Ő nem halhat meg...nem...ő Jade Wyne. Halhatatlan!
-Szeretlek- nyögöm ki neki és ijedten rám néz. Tekintete ide-oda ugrál arcomon majd lehajtja a fejét. Érzem szívének heves ütemét ami meg mosolyogtat.
-Nem- nyögi ki és a mosolyom lehervad. Hogy mi?- Ha szeretnél nem mentünk volna át mindezen. Nem ilyen lettél volna ha szeretnél, nem ilyen lennél ha szeretnél- rázza meg a fejét és látom hogy a könnyek végig folynak arcán.
-Ez te se gondolhatod- mondom kétségbe esetten. Azt hiszi nem szeretem? Ez egy szar vicc.
-Mit gondoljak négy év kóma után?!- ordít a képembe és szégyenkezve lehajtja a fejét- El fogok ájulni- mondja és kétségbe esetten rám néz. Nem attól fél hogy talán kivérzik a vágások miatt. Hanem a kóma miatt.
-Nem lesz semmi baj- mondom neki gyorsan és már fel is kapom.
-Ha kómába esek megint akkor öljetek meg- nyögi ki mire rámorgok.
-Nem lesz bajod, vigyázok rád- mondom neki és már a kocsi felé futok.
-Tényleg szeretsz?- kérdezi ártatlanul csillogó szemekkel de nem válaszolok neki. Érzem amint kétségbe esetten össze szorítja pólómat válaszra ösztönözve és lenézek rá. Látom amint tekintete homályosul még sem válaszolok neki. Lelőttem, ott hagytam és megaláztam. Azt kívántam bárcsak meghalna, össze jöttem Perrievel és mérges voltam rá mindig amiért ezt tette velem. Amiért kómába esett pedig az én hibám volt. És ha tényleg szeretném össze kellett volna roskadnom miatta, nem tehetem meg vele hogy azt mondom neki hogy Szeretem. Mert ő nem hiszi el. Mert jogosan nem hiszi el. Miket tettem? Tettünk? Mi történt velünk hogy ide jutunk?! Nem hiszi el hogy szeretem és ez csak az én hibám. Senki másé.- Nem akarom hogy vége legyen.- mosolyog rám szomorúan és erőtlenül pedig tudom hogy azt hiszi nem szeretem amiért nem válaszoltam neki. Szívem félre ver mire lenézek rá de szemeivel már túl laposokat pislog. Látom szemében hogy sötétül a világ számára.
-Én se- nyögöm ki a teljesen elhagyatott testnek.