Prológus

Éppen öt perc szünetet tartok késő éjjel London egyik piszkos sikátorában miközben egyedül próbálom begyömöszölni az ájult testet a kocsiba. Azt a testet aki nem mellesleg ennek a területnek a vezére. Értem én hogy ki kell szedni belőle jó pár információt, na de ezt az ő házában nem lehetne?! Már kezdtem magam ezen felhúzni és persze erőt gyűjteni pocakos barátunk további gyömöszöléséhez amikor hirtelen jobb farpofám rezegni kezdett és ismerős dallam csendült fel. Gyorsan vettem fel a telefont abba hagyva eddigi tevékenységemet.
-Mi van már?!- kérdem kicsit talán ingerülten a másik oldalon lévő személytől nem foglalkozva vele hogy ki is az.
-Na mi van hercegnő? A főnök aggódik és már én is. Minden okés?- kérdi egy mély hang akihet rögtön társítom is Bent, a legjobb barátomat. Már megszoktam a hercegnőzést mióta ismer így hív, de csak neki engedem meg. Ő pedig ezt készséges ki is használja.
-Uhh Ben bocsi, minden rendben,nagyjából... jöhetnél segíteni mivel azt mindenki elfelejtette mondani hogy ez a pasi legalább száz kilós- fakadok ki a telefonba míg vetek egy röpke pillantást a kocsiból félig kilógó testre.
-Edzeni kéne járni- nevet fel karcos hangján- de megyek hercegnő, két perc- ezzel ki is nyomott majd vártam. Bennel akkor találkoztam mikor éppen négy vadbarom vert engem össze mivel vissza mertem nekik szólni, ő jött oda senki más mindenki csak fogadásokat kötött. Bennek még egy horzsolása se lett miközben lerendezte a négy tagot majd onnantól kezdve vigyázott rám és mára már a testvéremként tekintek rá. A fogadott bátyám lett. Sok mindent tőle tanultam. Egyedül ő tudja a múltamat. Mindenki más csak pletykál, de csak Ben és én tudom az igazat, ezért alakult így minden, a múltam miatt és még mindig kísért. A munkám terén nem tudok sok nőről,  akikről tudtam is az mind halott mára. Ebben az egész szarságban mára már a top háromba mondhatom magam és előttem is csak Ben van egész Londont beleszámítva. Sőt talán nem csak London területén, pedig csak két éve csöppentem bele. Nők között már réges-régen a legjobb vagyok bár köztük nem nehéz. Öntelten hangzik? Meglehet. Tizenkét éves koromban pontosan a születés napomon Apám először vitt ki az erdőbe kíváncsian és áhítattal hallgattam minden egyes szavát.

-Kicsim ez itt egy légpuska- mutat a számomra lélegzet elállító darabra. Kissé elnyílt ajkakkal veszem kezembe mikor felém nyújtja- mától ez a tiéd. Amolyan ajándék csak tőlem- csillogó  szemekkel nézem a fegyvert, életem első fegyverét! Könnyedén kap a kezébe egy másik sokkal komolyabbnak kinéző példányt majd  elkezdi megmutatni, hogy töltsem bele a lőszert, mi a ravasz, mit jelent hogy elöl letörős, mekkorát rúg vissza. Rögtön a rabja lettem és erre az is rátett hogy anyám ezt nem nézte jó szemmel hiszen az egyetlen gyermekük aki ráadásul lány az a fegyverek iránt érdeklődjön?! Még jobban érdekelt ezután. Apu lazán sétál oda egy fához és fest rá egy körülbelül öt cm-es kört
-Nos, elméletben már profi vagy lássuk a gyakorlatot- kacsint rám nevetve. Izgulok, nem akarok neki csalódást okozni! Ő nyugodtan sétál el a fától én pedig egyre inkább elfehéredek minden lépésnél. Harminc méter! Ez lehetetlen, be fogok égni!- Ne aggódj ha elsőre nem megy. Ez csak egy hobbi. De úgyis a véredben van- legyint felém nevetve- Apád elvégre katona-mondja  talán biztatásnak szánva én mégis csak idegesebb lettem. Megerőltetve magamat mély levegőt véve felveszem a váll széllesésű terpeszt. Felemelem a fegyvert, kitámasztom a váll gödrömben majd elforgatom a törzsem. Csípőmre rakom a könyökömet és kifújom a bent tartott levegőt. Hirtelen húzom meg a ravaszt és kissé hátra lökődik vállam a visszarúgástól. Életem első lövése meg volt. Hunyorogva nézem a fát majd szemöldök ráncolva mikor meglátom a golyót amit kilőttem a piros kör közepében. Apa meredten néz rám. Látom szemében a büszkeséget. Tudom hogy ezt még ő se gondolta volna. De hát én sem! Eltaláltam a fát! A piros kőrt is! Nevetve kap fel én pedig ijedten nyúlok a fegyverért ami le esik az avarba. Halkan puffan de ő nem foglalkozik vele csak megpörget, felhőtlenül nevetve. Büszke rám, tudom hogy az. Mázsás súly esik le a vállamról és ölelem őt magamhoz. Tudok lőni!

-Hahó! Mi van?- ránt vissza a kegyetlenül ismerős hang múltam merengésemből.
-Bocs elbambultam, kicsit fárasztó ám ha egy száz kilós pasit próbálsz behajtogatni a csomagtartóba! Főleg ha te csak 45 kiló környékén vagy- mondom fintorogva, tele undorral a hangomban.
-Persze, másnak az lenne a baj hogy eddig eljusson neked meg hogy nem fér be- néz rám értetlenül, hitetlenkedve felnevetve míg könnyedén rakja a csomagtartóba a férfit. Rutinosan szállt be a kocsi kormánya mögé míg én megszokottan az anyós ülésre. Könnyed szerrel vette a Londoni forgalmat én pedig csak szemléltem a tájat. Aligha tíz percig élvezhettem a röpke nyugalmamat mikor leállt a főhadiszállás előtt. Kihívtam két gorillát és átadtam a pasit. Szánakozva néztem ahogy beviszik. Ha túl is éli és netán vissza tér a területére akkor neki már nincs jövője. Egy nő bánt el vele, és ezért oda minden becsülete. Még akkor is ha az a nő nem is tudja magát nőnek mondani. Hiszen csak egy tizenhét éves lány vagyok. Keserű sóhajjal huppanok vissza Ben mellé a kocsiba. Valahogy mindig tudja mire gondolok, mi bajom, és mire van szükségem és ez kölcsönös. Hozzá szoktunk a pár év alatt. Valóban testvéri kapocs van köztünk, vagy legalábbis valami olyant megközelítő dolog.
-Jaj hercegnő, ki irthatnád az érzéseidet vad idegenekkel szemben. Ez lesz a veszted- néz rám fejcsóválva nagy kék szemeivel. Egy apró fintort is fel vélek fedezni arcán de meg sem lepődőm már.
-Nehéz. Ezt egyszerűen nem tudom megszokni- mondom keserű hangszínen megrántva a vállamat hátra dőlve az ülésen. Nekem ez nem így megy. Félek hogy soha nem is fog így menni.
-Te vagy az egyik legjobb a szakmában. Fogd fel, bérgyilkos vagy.

                                             A nevem Jade Wyne. És ez az én történetem.